A Rómában járó látogatók,
turisták szinte mindegyike elzarándokol a S. Pietro in Vincoli templomba, hogy
megnézze Michelangelo csodálatos remekét, a Mózest. A Via Cavour felől
közelítve a templom terét, áthaladnak egy boltíves átjárón, melyet vicolo
scellerato-nak (vicus sceleratus) hívnak, azaz elvetemült sikátornak. A név
sokat sejtet, ám az ide látogatók vajmi kevés figyelmet szentelnek annak a
masszív épületnek, mely alatt a térre jutnak. Az épület valóban alig ragadja
meg a tekintetet, jóllehet története, helyesebben lakóinak története – az
átjáró neve talán erre utal - igen érdekes, és jellemző a korra, melyben éltek.
A Casa dei Borgia-ról van szó,
erről a régi-régi épületről, melynek elődjében Servius Tullius, Róma hatodik
királya, a ma is látható serviusi városfalak építtetője, lakott. (Lányának
férje, az etruszk Tarquinius Superbus házának kapujában ölte meg őt.)
A jelenleg látható palotának sem
volt kevésbé mozgalmas története az 1400-as évek utolsó harmadában. Akkoriban a
palota Rodrigo Borgia bíboros alkancellár tulajdonát képezte. A bíborosok, az
Egyház hercegei igazi világi nagyurak voltak, birtokokkal, várakkal, palotákkal
rendelkeztek, s természetesen ezek fenntartására megfelelő jövedelemmel.
Életvitelük elérte, sokszor meghaladta a legtöbb itáliai szuverén színvonalát.
A középkorban és a reneszánszban ennek megfelelően világi kedvteléseik voltak,
s ez emberi kapcsolataikban is megnyilvánult. Rodrigo Borgiának - s ő korántsem volt valamiféle kivétel –
négy gyermeke született egy Vanozza Cattanei nevű hölgytől. A gyermekek, Juan,
Cesare, Lucrezia, Joffre, és anyjuk a bíboros palotájában éltek, mint egy
család.
A nagyhatalmú bíborost, nem kevés
intrika és vesztegetés után, 1492-ben VI. Sándor néven pápává választják, s
ekkor – a kor szokásainak megfelelően – a „család” is beköltözik a Vatikánba.
Az egyetlen Vanozza, a mama a kivétel, akinek férje van, pápai szolgálatban.
VI. Sándor ezután gondoskodik
vérei előbbre jutásáról. Juan, az Egyház főkapitánya, Cesare Valencia bíborosa
lesz, Lucreziát pedig várható előnyös házassága révén kívánják felhasználni a
pápai politika oltárán.
Eddig akár szokványos reneszánsz
történet is lehetne mindez, ha a pápai elképzeléseket az itáliai politika
változékonysága, s az emberi nemes és nemtelen tulajdonságok nem kényszerítenék
más útra.
A mulatságból hazainduló Juan
Borgiát egy sötét este bérgyilkosok támadják meg, s vagy egy tucatnyi
késszúrással valósággal kivégzik. Holttestét a Tiberisből halásszák ki.
Gyilkosát mindenfelé keresik, de nem találják. Nagyon valószínű, hogy a
hadvezéri babérokra vágyó, s bátyjánál magát többre tartó Cesare, vagyis
tulajdon öccse ölette meg.
Cesare Borgia leteheti hát a
bíborosi kalapot, ő lesz a pápaság főkapitánya, Romagna hercege, s elindul,
hogy megteremtse a Borgia-birodalmat. Várakat ostromol, ellenfeleit csalja
tőrbe, diplomáciát folytat az itáliai hatalmasságokkal (Macchiavelli róla
mintázza az ideális uralkodót A fejedelem című művében). Mindezt okosan és
ügyesen, a maga korában elfogadott eszközökkel, és igen eredményesen teszi. Ezt
azért fontos megjegyezni, mert a család bukása után egész Itáliában elterjedtek
a róluk szóló elborzasztó, elítélő történetek, melyeknek máig hitelt ad a
közvélemény. Pedig csak úgy viselkedtek – hogyan is lehetett volna másként –
mint korukban a többi szuverén. Csakhogy ők idegennek számítottak, hiszen
spanyolok voltak, és spanyolokkal vették körül magukat. Talán ezt nem tudta
megbocsátani a sok gyűlöletet fröcsögő korabeli krónikás.
Közben változik a pápai politika,
Lucreziát, aki eddig egy Sforza felesége volt, elválasszák férjétől, mert VI.
Sándor a milánói Sforzák helyett a nápolyi királyságban keres támaszt. Ezért
hát hozzáadják a királyság egyik hercegéhez.
A politika forgandósága hozza,
hogy hamarosan ez az ártalmatlan ifjú, Bisceglie hercege is kényelmetlenné
válik, és Cesare egyik kapitánya – miközben egy gyanús, ellene irányuló
éjszakai orvtámadás sebeiből lábadozik – megfojtja.
Lucrezia még alig ocsúdik
bánatából – Alfonso Biscegliét igen szerette – már készülődhet az újabb dinasztikus
házasságra Alfonso herceggel, Ferrara trónörökösével. A frigyet megkötik, és a
hányatott sorsú fiatalasszony, aki nem volt méregkeverő, mint családjának
ellenségei terjesztették, haláláig Ferrarában élt, immár viszonylagos békében.
Ez csupán néhány villanás ennek a
tehetséges családnak történetéből. Azonban ne feledjük, hogy az Egyház mai
felfogás szerint meglehetősen szégyenletesnek minősített pápájának, VI.
Sándornak fejében fogant meg a gondolat, melyet később II. Gyula ki is mondott:
Ki az idegenekkel Itáliából!
Nos, mindezeket – s talán ennél
még jóval többet is - érdemes tudni, ha útban a Mózes felé felnézünk az átjáró
homályos torka előtt a bábos-korlátos kis balkonra a palotácska második
emeletén. A szóbeszéd Vanozza balkonjának tartja, melynek tervét egy legenda
Raffaellónak tulajdonítja. Igen valószínű azonban, hogy a XIII. sz.-i eredetű
épület, melyre reneszánsz és XVI. sz.-i részletek rakódtak, még nem hordta a
csinos kis balkont, amikor az asszony még itt lakott.
Lord Byron egy éjszakai római
sétáján járt erre 1817-ben, s mint meséli, megjelenni vélte a balkonon Vanozzát
és leányát Lucreziát, kinek egy szőke hajtincsét – vajon honnan szerezhette - emlékként
őrizte.
Ha a II. Gyula pápa síremlékéhez
készült Mózest meglátogatni indulunk, jusson eszünkbe mindez, amint a Via
Cavourról a feljáró lépcsőin lépkedünk.