2006. Július 2.
4-kor keltünk 3 helyett (késésben vagyunk) 4.15-kor
elindult a taxi – kockás. Jó kedélyű volt a sofőr, a lényeg, hogy megyünk. 3870
forintért vitt el minket Ferihegy 1-re. Kádár János és Kim Ír Szen szélfútta
haját, csókra álló száját véltem látni a szocialista-realista épületből a sárga
betonlapokra kitekintve. A fapados járatokat ide száműzték, olyan a terminál,
mint egy nagyobb vidéki kúria. A taxisofőr, aki egyébként üvegmérnök volt,
beutazta a világot, évekig élt Algériában, és mesélt a 80-as évek
Bulgáriájáról, Thaiföldről. Nem igen nehezedett ránk a jól ismert kellemetlen
hallgatás.
A WizzAir kérte, hogy időben érjünk ki, hogy legyen
egymás mellett helyünk, de a kapott sorszám a kisbuszba való beszállásig volt
érvényes. Mikor az kinyitotta ajtaját, ki-ki kora és vérmérséklete szerint
rohant a lila cet (=gépünk) gyomrába. Odabent hirtelen klausztrofóbia fogott
el. Térdem épp hogy elfért az előttem lévő ülés előtt. Jaj. Itt még le sem
lehet bukni, ha zuhanásra készülgetünk.
Felszálláskor a vérnyomásom Ferihegyen maradt. Amikor
magamhoz tértem, - érzésem szerint – néhány percig kattogtattam, majd a
kapitány közölte, hogy Bukarest fölött vagyunk, elkezd süllyedni. Felszállás
után egy órával pedig bejelentette, hogy 13 perc múlva landolunk. Én ekkor
elkezdtem örülni, hogy megúsztam. De nem. „Egy kis turbulencia” rázta meg
ateista világnézetemet, megértettem, a Vidámpark hánytatóját mért hívják
ciklonnak. Rezgett a gép, rezegtek a szárnyak, zuhantunk, majd emelkedtünk,
zuhantunk, majd emelkedtünk. Kati – a párom, aki párját ritkítja – utólag
mondta, hogy a landolás előtti tíz percben egy nedves kéz szorongatta ki
ujjaiból a vért.
A pilóta pedig azt állította, hogy Burgaszban 25 fok
van. Annyi ebből igaz volt hogy, 25 fokos szögben csapott ujjatlan pólóm alá a
víz, majd’ megfagytam, de legalább nem a ciklonban, hanem alatta voltam, innen
esni már könnyű. Nem készültünk, nem volt nálunk őszi ruha-szett, illetve
esernyő.
A buszmegállóban nagy, fekete tenger várt minket. Felgyűlt
az esővíz. Az Interneten és a helyi táblán olvasottaktól teljesen eltérő időben
érkezett meg a busz, valószínűleg Teheránból, legalább is teljesen úgy festett,
és annyit késett. És vagy a vízen gurult, vagy még sem volt olyan mély az a
tenger, aminek a partján eddig vacogtunk. A repteret tőlünk egyébként egy
rozsdás , fehér kerítés választotta el, egy süvöltő S.A.S gépet simán le tudtam
volna köpni egy cseresznyemaggal, egy kicsit vállból indítva.
Ősz kontyos kalauznő billegett hozzánk. A buszon utazó
többi magyar fiatallal viccelődtünk is, hogy tök úgy néz ki, mint egy ellenőr,
és miután olcsó kamu-jegyet adott el, majd karszalagot cserél, és meg fog
büntetni a tíz éve lejárt jegyünk miatt. 60 sztotinkát kóstált ugyanis az út
Burgasz központjáig, amiért egyébként húsz percet utaztunk. (60 sztotinka
körülbelül 30 eurocentnek felel meg, és a 2:1 váltási arányszám a későbbiekben
is megkönnyítette a fejszámolós évtizedekben edzett eszünknek, hogy rögtön
kiadja egy bármilyen valutában megadott összeg forintális megfelelőjét.)
Egy széles arccsontú, keleties szemű, török-szláv
vonású leány, lebiggyedt szájjal mondta, hogy ez „Bölgáríjá” – egyébként
angolul. Míg latolgattam, hogy valami tágabb értelmet rak-e szavai mögé,
hozzátette: vagy forró, vagy esik az eső. De a szája sarkán láttam, hogy azért
van e mögött második jelentés is. Amikor ugyanis gyorsított a busz, az én
térdem ázott a szellőzőből alácsurgó esőcsíktól, ha lassított, egy angol
lánynak látszó tárgy szemgolyóján csattant egy-két csepp. Bal kanyarnál Kati
nedvesedett, jobb kanyarnál a kalauz néni. (Mostanra megoldotta az a gigászi
feladatot, hogy 50 levásból visszaadjon a kalandozó ifjú magyaroknak.) A busz
jobb első kereke fölött a karosszéria igen meggyengülhetett, mert egy pocsolyán
áthaladva egy adagban olyan húsz liter víz zúdult be alulról az első lépcsőre.
A bolgár lány olyan mélyen mosolygott, mint a
Fekete-tenger. „Te – gondoltam –, ezek nem vihognak, ezek félmosolyognak!”
Közöltük vele, hogy nyithatna – akár itt a buszon – egy turista-információs
irodát, száz kérdésre adott eddig választ. Azután azonban azt mondta:
dovízsdáne, és leszállt.
Mi a Burgaszi buszpályaudvaron átkúsztunk a Szozopoli
járathoz, ketten maradunk a repülőgépnyi magyarból. A sofőr barátságosan
vigyorog. Nem kell fizetni. Később városiasabb öltözetű kalauznő jött durva
sminkkel és nőiességgel. Csodálkozunk ezen most is, később is. Sok helyütt
ketten-hárman végeztek el egy embernyi munkát. Nem baj – gondoltuk – , így
legalább nem túlhajszoltak, túlterheltek az emberek. A sofőr hatalmas
mozdulatokkal forgatta a kormányt, kilesett a kattogó ablaktörlők által
megtisztított, gyér látórésen, jobb kezében régi rongyot tartva törölgette a
párát elől és oldalt, bal kezével beszélt és cigarettázott, lábával nyomta a
gázt, mint az őrült. Olyan utakon, ahol Budapest kátyúi kívánatos jövőképnek
tűnnek fel.
Szozopolban orkán volt. Beszivárogtunk egy kávéházba,
hogy kávézzunk. Étlapot hoztak, de mi kitartottunk amellett, hogy kávét és teát
szeretnénk. Az nincs. „Bent sem?” – néztünk át a kávéház ablakán át. Bent egy
tízfős társaságot láttunk, mely fejenként tíz-tizenöt kávét ivott. „Bent sem!”
Hát akkor: „dovízsdáne!” – és kullogtunk tovább. Valahol megsajnáltak,
leültünk.
Teázás közben (valami herbatea-szerűség az
alapértelmezett csáj) erősen nézegettük hatalmas esőcseppekkel megtelő
útikönyvünket, hogy hol milyen szállás van. Az útikönyv ügyes és okos,
utcatáblára lebontva tartalmazza az olcsó szállásokat, utcatáblák viszont sehol
sem voltak. Mikor 40 sztotinkáért lementem egy csempézett, mégis alvilági
vécébe, a barna kislány nem tudta megmondani, hogy milyen ulicán fekszik a
vécé. Hát jó. Otthagytuk a gyönyörűen kövezett, pálmafás főutcát, és találomra
elindultunk. (A főutca kövezetére, pálmáira, a kirakott vasmacskákra még most,
huszonegynéhány évvel az első szozopoli látogatásom után is elég tisztán
emlékeztem.)
A félsziget hónaljában benéztünk az Aréna hotelba (még
a neve is vicces cirill betűkkel: APEHA), és gyorsan szobát foglalunk. 60 leva
két személyre egy éjszaka, tehát 15 euró per fő per éj. Az öböl alighanem
legdrágább hoteljének túlmozgásos recepciósától, Veszelától megtudtuk, hogy
inkább németül beszél, valamint, hogy az Iván bolgár név. Van-e rokonság? Aztán
passzportot kért, kiírta még a mellkas-méretemet is (valószínűleg tetszik neki,
amióta szegről-végről bolgár vagyok), és imádja a németórákon dühödt
szorgalommal magába szívott, rendhagyó, feltételes módú múltidőket megosztani
velünk. Ha egy héttel hamarabb érkezhettünk volna, most nyilván többet
szándékoznánk eltölteni itt két napnál.
A hotel ablakán kitekintve úgy látszott, hogy nem csak
orkán söpört át a bolgár Riviérán, de cunami is készült. Vagy volt. Hatalmas
hullámok csaptak irgalmatlan, dübörgő zajt, mikor erkélyajtónkat kinyitottuk. A
bolgár szokás szerint csíramentesre suvickolt hotelszobában néhány percnyi
szellőztetés után homokkérget gyűjtött elgyötört talpunk, és azon
gondolkodtunk, vajon egy ilyen profi szállodában miért nem készítenek be
söprűt. Nem volt helyes a gondolatunk. A helyzet ugyanis az, hogy mindent ural
a homok és a só. Félórai szozopoli séta után nanoméretű sópettyek miriádjai
opálosították szemüvegemet. Ha pólómmal törölgetni kezdtem, tejüveget kaptam. A
sópermettől pedig tüsszögni kezdtünk. Nem lehetett volna kisöpörni szobánkat,
illetve teljesen fölösleges vállalkozás lett volna.
Szozopolt másnap közmunkások lepték el, és
szemeteslapáttal négyzetméterenként több kiló homokot szedtek fel még a
tengertől 50-60 méterre, 5-10 méterre a tengerszint felett is. Azokból a kis aszfaltmedencékből, ahol tegnap
még pocsolyák voltak. A folyamatos szélfúvás felszárította a pocsolyákat.
Talány, hogyan kerülhetett oda a homok. (Megdöbbentő módon még Lozenec tetején,
1 kilométerre a tengerparttól is lilás, kagylómorzsalékos homokba rúgtattunk
később.) Nyilván a szél hozta fel, már 3 napja a tenger felől fújt a szél.