A regényből és mozifilmből elhíresült vidék a Földnek azon kevés pontjai közé tartozik, ahol nemhogy magyar, de európai utazó sem nagyon fordult meg. Ez idáig... Helyi elbeszélések alapján az első utazó voltam, aki az elmúlt öt évben a Rio Patucán egészen a Karib-tengerig merészkedett. Hogy ez mennyiben igaz, nem tudom, de mikor a fehér ember a bennszülöttek szemébe néz, azt érzi, amit az első felfedezők érezhettek, mikor e földre léptek. A Moszkító-part Közép-Amerika egyik legvadregényesebb és legismeretlenebb vidéke, ahol a helyi indiántörzsek a legnagyobb összhangban élik életüket a természettel, távol a világ zajától. Hiába a lebeszélő kedvű hondurasiak minden igyekezete, vettem a bátorságot, és ráleltem az „Édenkertre”. Ha szeretnél Te is rálelni, KATTINTS IDE!

- Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdi Luis Alfredo Zuniga, a Hondurasi Idegenforgalmi Miniszterium tanácsadója.
- Jó napot kívánok! Érdeklődnék, hogyan tudnék eljutni a Moszkító-partra? Hallottam, hogy egy-egy folyón le lehet hajózni a Karib-tengerig – válaszolok neki tört spanyolsággal, mire szemei kissé fennakadnak. Mellettem gyönyörű latin-amerikai szépség áll a szomszéd ablaknál, és szavaimat hallva konstatálja, igazi elmebajos tévedt a minisztériumba.
- Azt ajánlanám, hogy utazzon La Ceibába, onnan hetente három alkalommal indul repülő Puerto Lempirába. – közli Luis Alfredo.

Nos, itt álljunk meg egy szóra. Ha ránézünk a térképre, azt láthatjuk, hogy La Ceiba tökéletesen északra található a fővárostól, a Moszkító-part pedig közel 400 kilométerre keletre. A repülőjegy drága, így továbbpróbálkozom.
- Az nem lesz jó. Én igazából a Rio Patucán szeretnék lehajózni a Karib-tengerig, és ezzel kapcsolatban szeretnék informálódni... – próbálkozom be újra.
- Nézze! – veti közbe Luis Alfredo – A Moszkító-part nem tartozik Honduras turistalátványosságai közé, miért nem megy inkább a Bahía-szigetekre vagy Copánba?
- Én a Moszkító-partra szeretnék eljutni. Tud ebben segíteni vagy sem? – kérdezem kissé kétkedve.
- Meglátjuk, mit tehetünk...

3 óra hosszát ülök és várok, mialatt Luis Alfredo szűntelen telefonál. Végül megkér, üljek mellé, és írjam, amit diktál: „Douglas Ramos, Hotel Papabeto, Catacamas.”
- Na, ezt a fickót keresse fel! Ő talán tud segíteni. 

Ezzel az információval hagyom el a fővárost, és ülök fel a catacamasi járatra másnap reggel. Catacamas az utolsó város a Moszkító-part előtt, mely főleg a szomszédos hegyek tetejéről nyújt csodálatos látványt. Douglas Ramos itt él, a Hotel Papabeto szakácsa, aki a következőkről tájékoztat:

- Catacamasból akarsz a Moszkító-partra menni? Melyik idióta mondta, hogy engem keress? Ja, hogy a minisztériumból valaki. Már mindent értek. Elárulok egy titkot: Catacamas folyója még esős évszakban is nehezen hajózható, nemhogy most, április idusán. Menj Palestina Patucába, az egy apró kereskedő falu. Ott fogj egy pipantét, és menj Krautarába, egy pici tawahka faluba. Ha jól tudom, ott van egy vendégház. Ott találkozni fogsz Mario Guifarróval. Az a fickó egy igazi Krokodil Dundee. Jó barátom. Egymaga kereken 80 jaguárt ölt már le... – ömlik a szó Douglasból, aki jólszituált hondurasi benyomását kelti, bár inkább hat hantásnak, mint hiteles információforrásnak. Lévén nincs más lehetőségem információhoz jutni a Moszkító-partról, nincs mit tennem, mint másnap visszaindulni Juticalpába, ahonnan hamisítatlan „csirkebusszal” továbbálok a vadnyugati hangulatot árasztó Palestína Patucába. 

Az odavezető földút borzalmas, itt-ott patakokon, kisebb folyókon kell átkelnünk, mondanom sem kell, hogy a híd errefelé ismeretlen fogalom. Az alig 50 kilométeres utat 4 óra alatt tesszük meg. Az egész út alatt állnom kell, mivel ha nem helyi lakos, akkor csomagok, vagy csirkék, pulykák foglalják el az üléseket. Délután 5 órára érek Palestínába. Igazi közép-amerikai kereskedőváros, vagyis inkább falu. Minden épület a főút mentén (mely egyben buszmegálló és benzinkút is) összetákolt bolt. Két szálláslehetőség adatik az utazó előtt, az egyik a Hotel Viajero, mely főleg a „pipantérók” szálláshelye, a másik a hangzatos nevű Hotel California, ahol az átutazók szállnak meg. Így kötök ki én is ez utóbbi szálláson, mely bár roppant szegényes, csótányoktól hemzsegő vendégház, a család kedvessége és a kert élővilága mindenért kárpótol. Mindez két és fél dolláromba kerül éjszakánként.

Két napot töltök itt, míg végre találok egy pipanterót, aki csónakjával a Moszkító-partra tart. Nem egyszerű ilyen csónakot fogni, pláne nem Húsvét idején. Ekkor realizálódk bennem, hogy a Húsvét errefelé igen csak szent, ellentétben a Karácsonnyal. Amíg Jézus születésének napját vígasság, addig halálának és feltámadásának napját nyugalom és áhítat övezi. Ilyenkor senki nem mozgolódik, ezért is tartom magam szerencsésnek, hogy találtam egy kevésbé vallásos csónakost Nicho személyében, aki kb. 40 dollárért, Húsvét előtt pár nappal elvisz Krautaráig, ahol reményeim szerint találkozhatom a vidék Krokodil Dundee-jával, alias Mario Guifarróval.

Hogyan is néz ki egy ilyen pipante? Képzeljünk el egy egyetlen fából kifaragott 10-15 méter hosszú kenut, mely nem szélsesebb egy méternél. Ha a kereskedő jól megrakja benzines hordókkal, rizzsel és egyéb létszükségletet kielégítő termékekkel, mint a Coca-Cola, akkor van olyan súlya a csónaknak, hogy ne boruljon be minden egyes zúgónál. A csónak orrában csirkehad kotkodácsol, nap végére a lábamnál már tojások lejtenek hullámtáncot a bokáig érő vízben. Meg van a maga hangulata az ilyesfajta utazásnak, de mikor kicsit a folyón lejjebb találkozunk egy felfelé hajózó kereskedővel, akinek a csónakja tele van malacokkal, minden kétkedésem afelől, hogy mit is keresek én itt, megszűnik, és konstatálom, hogy ennél errefelé a helyi Hiltonban sem lenne jobb dolgom.

A Rio Patuca felső szakaszának vize így április tájékán igen sekély. Nem egyszer ki kell kászálódnom a csónakból, hogy egy-két „ranchero” (helyi kisbirtokos) segítségét kérve a pipantét átsegítsük a zúgókon, ahol a csónak a folyó fenekén folyton fennakad. Apró dombok, az Olancho-hegyvidék déli nyúlványai szegélyezik a folyó útját, melynek oldalát az állandó erdőirtások teljesen kopasszá tették. Az első nap ranch ér ranchet, sehol még a Moszkító-part híres, neves esőerdeje. Két éjszakát töltök ilyen rancheken. Miután kikötünk, hulla fáradtan és a rengeteg üléstől meggörnyedve felpakoljuk zsákjainkat, és betérünk a házba. Két gerenda közé kikötöm a függőágyamat (melyet még Guatemalában volt szerencsém beszerezni), kibélelem egy hálózsákkal, majd nyugovóra térek. 10-12 függőágyban eltöltött fertelmes éjszaka után az ember már nyugodtan elszundít.

A rancherók nagyrészt iskolázatlan analfabéták, akik a civilizációtól teljesen távol nevelik marháikat és sertéseiket. Gyakran egyedül, magányosan. Kemény világ az itteni. Közlekedni csak csónakkal lehet, de ha nincs pénzed benzinre, mely errefelé a 350-400 forintot is eléri literenként, akkor napokat evezhetsz, ha a környező településekre el szeretnél jutni.

Kelet felé haladva a ranchek lassan eltűnnek, és igazi, hamisítatlan őserdei vidékre tévedünk. Nicho olykor maga elé ültet, hogy egy szétvágott műanyag flakonnal merjem ki előle az oldalt beszivárgó vizet, különben idővel elsüllyedünk. A csónakban gyorsan eltelik a nap. Hazánk fia nem győzi kapkodni a fejét a sok érdekesség láttán, amit egy ilyen folyó nyújthat. Egyszer teknős csobban a vízbe egy kiálló fatörzsről, majd vidrág ugrálnak be a partról a vízbe. A fövenyen krokodilok sütkéreznek, a fejünk felett színpompás arapapagájok járják násztáncunkat, olykor szabadesésben zuhanva a föld felé. Az esőerdő egész a folyóig kifut. Hajnalban a felszálló pára okoz feledhetetlen élményt, napnyugtakor pedig az erdőből kiröppenő narancsságra színű denevérek.

Három nap után érünk Krautarába, ahol kiszállok a csónakból, elbúcsúzom Nichótól, majd felsétálok a faluba. Krautara mindössze 126 tawahka indián lakhelye. Meglepődve néznek rám, mikor betévedek a „központba”, ami nem más, mint egy focipálya. A pályán túl áll egy csöpp templom, az iskola és egy vendégház. A folyó mentén pedig facölöpökön álló házikók, szám szerint öt. Amint meglátnak a helyiek, nekikezdenek kitakarítani a vendégház egyik szobáját. Kérdezősködöm, hogy Mario Guifarróval találkozhatnék-e, de közlik, két napja továbbállt. Lepakolok, majd megkérem az egyik tawahka asszonyt, főzne-e nekem valamit, tudni illik az elmúlt két napban nem sokat ettem. Hamisítatlan, tradicionális hallevest ebédelek, hozzá kókusztejet kapok, amit egy helyi srác, Kolbi szervíroz... kókuszdióban. Utána kávé. Eredeti, pörköletlen kávéból. Bár normál körülmények között nem kávézom, de tiszteletlen nem akarok lenni, így 5-6 kanál cukorral leküzdöm.

Ejtsünk pár szót a tawahkák népéről. A tawahkákat tartják a Moszkító-part legokosabb embereinek, lévén három nyelven beszélnek folyékonyan. A spanyolt az iskolában kezdik tanulni, a miszkítót korábban, lévén a misék is ezen a nyelven zajlanak. Katolikusok, Biblia azonban nincs tawahka, csak miszkító nyelven. Írott formája egyiknek sem létezik, csupán spanyol fonetikával leképezve. A tawahka nyelv kevés hangot használ, mindössze 14-et, nyelvtana igen egyszerű. Tawhkák nem élnek többen, mint 12-14 ezren szerte a világon, főképp Hondurasban, valamint kisebb részt Nicaraguában.

Délután Kolbi elhív, hogy sétáljak át vele Krausirpibe, a tawahkák 2000 lelket számláló „fővárosába”. Roni, Kolbi jó barátja is velünk tart. Másfél órán át sétálunk keresztül az őserdőn. Közben tanulok ezt azt, főleg állat- és növényneveket. Összetalálkozunk egy tulóval, mely színesebb és nagyobb a tukánnál, de ha valaki nem ismeri, könnyen összetévesztheti vele. Krausirpi hasonló település, mint Krautara, csak valamivel nagyobb. Kolbi büszkén mondja, hogy itt van bolt, sőt, internet is:
- Internet? Itt? – kételkedem, lévén áram sincs e vidéken.
- Igen, és nem is drága. Csak 5 lempira. (5 lempira kb. 60 forint)
- 5 lempira? Hiszen Tegucigalpában 25 lempira egy óra. Hogy lehet az?
- Nem egy óra, ember! Egy perc!

Hát igen... Minden relatív. Valamivel több, mint 3500 forintért akár internezhet is az idetévelyedett. De nem csak ez drága a Moszkító-parton, hanem tulajdonképpen minden. Ennek oka, hogy azon kevés terményen kívül, amit helyben termelnek meg, mindent csak csónakkal lehet ideszállítani, a távolságok miatt azonban a benzin ára már-már csillagászati magasságokahoz közelít. Így ha az ember éppenséggel nem halat, tatut, tapírt vagy tepesquintlét (erdei patkány) kívánna enni, azt könnyen a pénztárcája bánhatja.

Visszafelé jövet lemosdunk az egyik kis patakban, majd a falu határában olyat látok, amit eddig még soha. Jaguár sétál ki a faluból. Kolbi és Roni azonnal fegyveréhez nyúl, és utánaered az erdőben.
- Végeznünk kell vele, különben visszajár majd, és leöli a csirkéinket és malacainkat! - Vitatkozhat ezzel a magamfajta fehér ember? Hagyom, hagy szaladjanak utána, én meg titokban drukkolok a kis foltosnak, hátha megmenekül, és nem lesz belőle faliszőnyeg valamelyik tawahka ház oldalán.

Másnap délelőtt, Nagy Péntek napján úgy döntök, hogy fürdeni megyek a folyóhoz, de azért körbeérdeklődöm, nem veszélyes-e mindez, lévén feljebb a folyón krokodilok sütkéreztek a parton.
- Nincsen erre krokodil, nem kell tőlük tartani. Nyugodtan bemehetsz a vízbe – közli az egyik helyi asszony – Van viszont lagartó!
- És az mi? – kérdem gyanakodva.
- Hát az sokkal nagyobb, mint a krokodil – érkezik a válasz.
Vicces nép ez a tawahka. Ezen felbuzdulva bemegyek a vízbe, végülis krokodil az nincs, egy lagartóval pedig bármikor elbánok.

Délelőtt pap érkezik Wampusirpiből. Ez nem jelent mást, mint megindul a Nagy Pénteki Körmenet. A falu apraja-nagyja beáll a pap mögé, akit elsőként egy keresztet cipelő fiatal fiú kísér, majd többnyire a fiatalok, végül az idősebbek következnek a sorban. Minden ház előtt egy kisebb, virágokkal feldíszített kereszt áll, mely előtt megállnak, majd miszkítóul énekelni kezdik a zsoltárokat. Ezután szónoklat következik, végül újabb ének. Mint utóbb kiderült, a szónoklat nem más, mint miszkító ima az egykor élt ház urának lelki üdvéért. Alig két óra alatt végigjárják a falu mind a hat házát, majd a mise a templomban folytatódik. Ennek végeztével Inesszel, aki 44 éves fejjel tanárnak készül, nekivágok Wampusirpinek. A probléma az, hogy a faluban nincs annyi benzin, hogy odáig eljussunk, így csak a szomszédos falucskába, Panzanába tudunk leereszkedni. Szerencsénkre odaát az egyik falusinak van gázolaja, így nyugodt szívvel indulhatunk Wampu felé, mely alig több egy négyórás útnál. Mi azonban úton-útfélen kikötünk. Így kerülünk el Pimientába (mely magyarul borsot jelent), a Moszkító-part legszebb falujába. A folyó bal partján gyönyörű sziklafal húzódik, melynek alja barlangokat rejt, tetejéről pedig összefüggő liánhad nyúlik egész a vízig.

Pimientával végleg magunk mögött hagyjuk a lenyűgöző szépségű Tawahka Rezervátumot, és belépünk a miszkítók földjére. Igen-igen... Ez a vidék nem a szúnyogokról kapta a nevét, hanem egy indián népcsoportról. Mikor a konkvisztádorok e helyre érkeztek, éppen az esős évszak tombolt, s esős évszak lévén szúnyogoktól hemzsegett az erdő. Az indiánok neve pedig valamilyen furcsaság révén majdnem megegyezett a spanyol „mosquito” szóval, így lett hát Közép-Amerika ezen részének neve egy félreértésből La Mosqutia, azaz Moszkító-part. 

Az első település Tukrun. Ez az apró falucska életem egyik legnagyobb élményéül szolgált. Inesszel sétálok be a faluba, ahol a gyerekek körbevesznek, de csak tisztes távolból. Nem mernek hozzámszólni, csak bámulnak, és ha rájuk nézek, elkapják a fejüket. Ha lépek feléjük, ők hátralépnek. Az egyik kis ösvényen egy 4-5 éves kislány sétál felém, leszegett fejjel. Egyszercsak megáll, felnéz rám, majd hirtelen zokogva kiszalad a világból. A többi gyerek röhögni kezd, én pedig pirulok, kényelmetlenül érzem magam. A szakáll és a bajusz teszi, vagy csak spontán furcsálotta ottlétemet? A választ egy helyi húszonéves léánytól kapom meg, aki azt mondja:
- A faluban még soha nem járt fehérember. Azok, akik még soha nem hagyták el a falut, csak hallottak felőletek, de látni soha nem láttak hozzád hasonlót.

Hihetetlenül megindít a tény, hogy a Földnek van még olyan pontja, ahová fehérember nem tette be a lábát, és hogy ez az ember, ha csak egy kis faluban is, de én lehettem először.

Végül a gyerekek kísérnek vissza a csónakhoz, tartva még most is a 3-4 méteres tisztes távolságot. Leülök a partra, és egy spanyolul nem beszélő kisfiú ül mellém. Megérinti az arcom, a szakállam. A kezemet nyújtom, ő belecsap, és bemutatkozunk egymásnak. Én spanyolul teszem mindezt, ő miszkítóul. Nem értjük egymást, de nem is igazán számít. Megtörtént a fiúcska életében először, hogy a kultúrájától teljesen idegen embert láthatott és érinthetett. Boldog tőle, ahogy én is, hogy ez a csoda pont velem esett meg. Hogy a jövőjére nézve mindez jó hatással van-e, nem tudom. Talán ez sem számít...

Beszállunk a csónakba, elhagyjuk Khurpát, Awastinjuit, Bodegát és Raistit, mire Wampusirpibe, a térség legnagyobb településére érünk. A táj megváltozott. Hegyeknek már nyoma sincs, síkvidéken terül el a városka. Hihetetlen, de errefelé már autóval is találkozni, szám szerint hárommal. Hogy mi szükségük rá, nem tudni, lévén nincsenek utak errefelé. Hogy hogyan hozták ide, az pedig megint csak egy jó kérdés, amire Ines sem tud nekem kielégítő választ adni. A Hotel Santiagoban szállunk meg, itt is az egyen 50 lempirás áron. Wampusirpi nem szép, nagysága és megjelenő kőépületei teljesen átalakították a tradícionális építkezési stílust. Itt már mindenki beszél spanyolul, sőt, egy spanyol pap és egy német környezetvédő is itt él. Csupán egyetlen éjszakát töltök itt. Este Ines megígéri, hogy szerez nekem miszlát, azaz eredeti miszkító sört, amit az erjedő kukorica levéből készítenek. Éjnek évadján térünk be egy piciny házba, ahol nagy csendben és teljes sötétben kell kipróbálnom a helyi söritalt. Azért van a titkolózás, mert ha a falu fiataljai megneszelik, hogy ilyen tájt még szeszhez lehet jutni a faluban, akár a házat is szétverik érte – állítja a ház asszonya. Így hát egy apró gyertya fényénél nyalogatjuk el a fehérszínű, zavaros nedűd, ami inkább emlékeztet uborkalére, sem mint sörre. Alkoholtartalma nem sok van, de a helyi elbeszélések szerint szörnyen rosszul lehet tőle az ember. Ebből kifolyólag nem is igazán erőltetem, hogy egy üvegnél többet leküzdjek. Megköszönjük Inesszel a szíves vendéglátást, majd nyugovóra térünk. Hajnalban Ines elbúcsúzik, visszatér falujába, de a lelkemre köti, hogy mindenféleképpen térjek vissza, és ha lehet, hozzam magammal a barátaimat, mert ez a vidék olyan gyönyörű, ők pedig szeretnének látni több hozzám hasonló embert.

Húsvét vasárnap van. Senki nem hajlandó csónakba ülni, és elvinni engem Ahuasba, ahonnan jó esélyem lenni eljutni Puerto Lempirába, a Moszkító-part fővárosába. Végül nem marad más választásom, mint repülőre ülni. Kis lélekvesztővel alig 20 perc az út Ahuasig, mialatt megtapasztalhatom, hogy a Moszkító-partot errefelé már nem esőerdő borítja, hanem amíg a szem ellát, végtelen mocsárvidék.

Ahuas Wampusirpivel szemben megőrizte miszkító jellegét. Hatalmas területen fekszik, ami miatt nem tud igazi településformát ölteni. Egyetlen útja a kikötőből a reptérig vezet, ami megvan vagy 5-6 kilométer hosszú. Egy helyi teherautó a taxi, ami elég drágán széllít ide-oda a faluban. Egy kedves „honduraseñánál”, Suyapa asszonynál szállok meg, aki van olyan kedves, hogy meginvitál a húsvéti vacsorára, ami egy helyi halféleség rizzsel és babbal. Reggel arra ébredek, hogy rengeteg ember lakja be a vendégházat. Éjjel érkezett egy kisebb különítmény Brus Lagunából, akik Puerto Lempirába tartanak. Pont kapóra jönnek. Délelőtt kikocsikázunk a helyi taxival egy távolabbi kikötőbe. Tilánnal, egy félszemű, testes indiánnal azonnal barátságot kötök, aminek az lesz az eredménye, hogy a csónakig az ő családjának a csomagjait is én cipelhetem. Egy alacsonyabb árért ez nem is lenne baj, de a kétszáz méteres út egy néhol derékig érő mocsaras ártéren visz keresztül.

A csónak, melyet ezek a kedves emberek béreltek, kis túlzás nélkül sem elegendő a majd 20 fős társaságnak. Jobb híján, mint a menekültek, összekucorodunk a csónak aljában, és útnak indulunk. A Rio Dorry-n, a Moszkító-part leglenyűgözőbb folyóján ereszkedünk le egész a Caratasca-lagúnáig. A csöpp folyócskán hajózva az embernek az az érzése támad, mintha egy folyami alagútban haladna. A napfény nem éri el a víz szintjét, mivel a fák összezáródnak a fejünk felett. Itt-ott megállunk, hogy az erdőben növő zapote, valamint a moszkító körtefa gyümölcsét szedegessük. A zapote gyümölcse a sárgadinnyére vagy a papajaára emlékeztet, a moszkító körte pedig lédús, szivacsos húsú édes gyümölcs. A fákon náhol kisebb kígyók lógnak le, máshol fehérarcú makik ugrándoznak. A folyó annyira keskeny, hogy az élővilág szószerint kajnyújtásnyira van az utazótól.

A Caratasca-lagúnához érve a csónaktúra keménnyé válik. Közeledve a Karib-tengerhez a víz sósabbá és hullámzóvá válik. Lassan alulról a csónakban is emelkedik a víz. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert egy rizzsel teli zsákon foglalok helyet, így a víz csak az út végére lepi el a csizmaszáramat. A Caratasca-lagúna apró melléklagúnákra tagolódik, a tengeri kapuhoz közeledve a víz fokozatosan kivilágosodik, és beszürkül. Mintegy 5 órán át tart az út a lagúnákon át, mire átfagyva és elcsigázottan megérkezünk Puerto Lempirába, a Moszkító-part fővárosába. Errefelé már van áram. A város esti fényben úszik, mire kikötünk. Végre fények, áram, és még zuhanyozni is tudok. Puerto Lempira ha nem is világváros, de az esőerdő teljes nyugalma után igazi metropolisz. Én mégis visszavágyom. Az utamat azonban folytatni kell, így hajnalban felébredek, és útnak indulok Nicaragua felé...

Mirador Adventures

HA SZERETNÉL RÉSZT VENNI EGY ILYEN KALANDTÚRÁN, KATTINTS IDE!