Minden napom egy szép ígéret. Jókedvűen ébredek, hiszen ez a nap is új csodákat tartogat. Noha minden látnivalót ismerek már könyvekből, albumokból, a több tíz kilónyi gyűjtött prospektusomból, azért szemben állni egy Rubens-el – ahogy ez Velencében történt - mégiscsak más.

Ma utam a Termini pályaudvartól indul, végig a Via Cavour-on a Santa Maria Maggiore bazilikához. Innen kis kitérőt teszek a Santa Prassede bájos templomához, majd az utolérhetetlenül hangulatos római utcák labirintusán át újra kijutok a Via Cavourra, hogy le ne késsem a randevúmat a San Pietro in Vincoliban, Mózessel. Elég irigylésre méltó program, vélem, miközben reggelimet eszegetem a szintén turista japán lányokkal.

A panzió egy belvárosi bérház harmadik emeletén igazán megfelel, igaz nincs egyágyas szobájuk, ezért hát egy kétágyas bérét kell fizetnem, de van reggeli, méghozzá bőséges. No, nem lenne ez olyan gazdag, ha ezek a kedves japán lányok nem lennének itt. Ők ugyanis csak csipegetnek az asztalra kiporciózott csemegékből. Madárcsontú, mosolygós leánykák, fejenként egy fél zsemlét esznek vajjal, hozzá teát isznak. A tulajdonos pedig biztat, ami az asztalon van az a miénk, arra már senkinek nincs szüksége, tehát egyek meg mindent. Így azután bekebelezem a narancsdzsemet vajas zsömlével, hozzá kávét iszom, s a maradékból még szendvicset is tudok készíteni az útra.

Hét óra van, amikor elindulok, a bérház portáján köszönök a portásnak, aki visszaköszön. Már én is idevaló vagyok. Egy pillanatra meglegyint a jóleső gondolat, rómainak érzem magam. Lenn az utcán – hála a locsolóautóknak – kellemesen hűvös van. Rikkantani tudnék örömömben, egy új nap, új látnivalók, új élmények, s mindez itt Rómában.

(Hazajövetelem után volt, aki megkérdezte, nem éreztem-e egyedül magam? Nem, feleltem, bár az igazság az, hogy utam tizenvalahányadik napján, Nápolyban éreztem először úgy, hogy jó lenne valakihez magyarul szólnom. Egészen addig elfoglaltak és lekötöttek az élmények, a tennivalók, a sok újdonság, amivel szemben találtam magam. Élveztem, kimondhatatlanul élveztem mindent, amivel találkoztam. A házak enyhe lejtésű mediterrán tetőzetét, a velencei Lista di Spagna trattoriáinak vaj-szagát, az időtlen pálmafákat, a látszólag gondtalan derűt az embereken, és az itt fává növő leandereket, mindent.)

Most azonban vár az új napom, s mert akarom, hát csodálatos lesz. Illetve nem is kell akarni, a csoda nap, mint nap ajándékként hull az ölembe. Csak megtörténik velünk, mint a szerelem. És ez valami nagyon-nagyon megnyugtató dolog. Nem kell mást tenned, mint megnyitni lelkedet a Városnak, s ha kellően érzékeny vagy, lépten-nyomon csodákra fogsz lelni.

Mai első aktuális csodám a Havas Boldogasszony bazilikájában hullt rám. Nem akarok untatni senkit a történetével (bárhol elolvasható), hanem a templombelső egy káprázat. Jobban szeretem ugyan az emberléptékű, bensőségesebb templomokat, mint például a Santa Maria in Cosmedint a Tiberis mellett, de a grandiózus térkitöltés magával ragad. Ahogy mondani szokták, az ember érzi saját kicsinységét a hatalmas méretek, a gazdag díszítés és pompa láttán. Gondolom az építtető Liberius pápa inkább az Egyház hatalmasságát kívánta demonstrálni a méretekkel, bár elképzelhető, hogy abban a régi-régi múltban a bazilika nem így nézett ki, mint manapság. Nézem az aranyozott kazettás mennyezetet (aranyát az első Amerikából érkezett szállítmányból ajándékozta a spanyol király VI. Sándor pápának), a mozaikképeket a diadalíven és a templom apszisában, és valami hálafélét rebegek, hogy mindezt láthatom. Kinek is? Sorsomnak, Istennek, mindegy. Arra gondolok, hogy a világban hány embernek nem jut osztályrészül az, amit én most átélek. S ekkor eszmélek rá, milyen szerencsés is vagyok. A családomban senki sincs, aki csak egy körömfeketényit is látott volna mindabból, aminek én utamon részese vagyok. Remélem, mindettől több is leszek.

A Santa Prassede már jobban megfelel irányultságomnak. Mozaikképekkel zsúfolt ez is, ám valahogy megnyugtatóbb. Közelebb érzem magamhoz az angyalokat, szenteket és vértanukat, még a bárányokat is, amint bizánci merevségükben időtlen idők óta állják a kíváncsi látogatók vizsla tekintetét. Üldögélek az egyik padban – alig néhányan sétálgatnak körülöttem -  és próbálom beinni magamba, rögzíteni a látványt, hogy majdan ne tűnjék álomnak ez az élmény.

Kijőve a templomból még álldogálok kicsit, készítek egy-két fényképet, hogy teljék az idő, mert úgy érzem, most zavaró lenne hirtelen a mi autós-reklámos-bazáros harsány világunkba visszatérni.

És jönnek a kis zegzugos római utcák, amelyeket annyira szeretek. Te, kedves utazó, jól teszed, ha szánsz rá egy-két órát, és csak úgy céltalanul elindulsz bolyongani ezeken az idő marta házakkal szegélyezett sikátorokon. Hidd el, nem elfecsérelt idő elálldogálni egy-egy kis műhely előtt, ahol a tulajdonos ráérősen javítgat egy kis barokk asztalkát, vagy elnézni milyen elmélyült társalgást folytat a kávépörkölőben egy vásárló, megbeszélve a kávé fajtáját és a nyerskávé saját ízlése szerinti pörkölésének módját. A hétköznapi élet apró kis mozaikjai ezek, amelyeket szinte mániákusan gyűjtögetek.

A fedett, meredek lépcsős átjárón kapaszkodok fel a San Pietro in Vincoli terére. Mielőtt elindulok, jól megnézem magamnak a hajdan volt Borgia-palota homlokzatát a kis erkéllyel, és eltűnődöm VI. Sándor pápa és családjának érdekes, különös történetén. (Egy másik írásomban mindezt részletesen ismertetem.)

A Mózes rejtekének temploma kívülről nem nyújt különleges látványt. Belépve azonban szinte kézzelfoghatóan érezni az antikvitás semmihez sem hasonlítható hangulatát. (Nem tartom képzavarnak a „kézzelfogható érzést”, hiszen a falba süllyesztett sírok faragott fedőlapjai, a csodaszép kozmata padozat, és még az ódon dísztelenség is sugározza magából az időtlenség hangulatát.) Jó időben jöttem, a turistacsoportok még nem özönlötték el a templomot, a Szent Péter láncait őrző ereklyetartót (ezekről a láncokról kapta nevét a templom) így tolakodás-mentesen közelíthetem meg. Alig néhányan sétálnak a főhajóban, végigjárom hát a bazilikát. Megállok a síremlékeknél, próbálom kibetűzni az időmarta latin feliratokat. Mi mindent vittek magukkal a sírba ezek az emberek, életük és koruk örömteli vagy éppen keserű krónikáját, víg napjaik és könnyeik emlékét, bűneikét és szerelmeikét, mindazt, ami emberré tette őket. Mennyit tudnának mesélni nekünk, ha megtehetnék, bár a ma embere nem biztos, hogy bölcsebb lenne ettől.

És végül jobbkézre, elől megpillantom a Mózest. Előtte a földön néhány fiatal amerikai turistafiú üldögél, útikönyvüket olvasgatva. (Ekkor még tiszteletlenségnek vettem ezt a fajta viselkedést, ám a vatikáni Sixtus-kápolnában – amint majd elmesélem – magam is rájöttem, van ebben célszerűség.)

Nos, hát a Mózes. Mindenki ismeri különböző albumokból, különböző nézetből fényképezve, de most érzem csak, a személyes találkozás egészen más. Újra elolvasom könyvemből mindazt, amit erről a szoborról tudni kell, noha szinte fejből mondhatnám. Próbálom felfedezni a művészettörténészek által emlegetett haragot az ülő alak arcán és feszült mozdulatlanságában. Csodálatos szobor. Persze a jelző elcsépelt, és valójában nem is lehet kifejezni mindazt, ami az ember fejében, szívében mocorog, kavarog, miközben nézi. (Valami hasonlót éreztem a vatikáni Szt. Péter bazilika Pietája előtt is.) Ezért több ez a látogatás itt, mérhetetlenül több, mint fotelben ülve albumokban nézegetni ugyanezeket a remekeket. Talpam alatt az évszázados, itt-ott megsüllyedt padozat, a délelőtti napfény ferdén besüt a magas ablakokon, s a falakból árad az örök idő gomolygása. Érzed milyen porszem vagy a végtelen térben és időben, és hálát adsz valakinek, akiben hiszel, hogy itt lehetsz. Vajon Michelangelo tudta-e azt, amikor gyötrően fárasztó munkával faragta a márványt, hogy alkotása majd ilyen gondolatokat ébreszt? Azt hiszem, tudta, és talán épp ezért csinálta.